Belefér, nem fér bele? – avagy a következetes nevelésről (1. rész)

Minden szülő álma, hogy a gyermeke pont olyan legyen, mint a mesékben. Aki szótfogad első szóra, aki együttműködik, alázatos, önzetlen, aki a nagy könyvekben megírt „álom gyerek”. Szívesen jár óvodába, iskolába, gond nélkül magára hagyhatja a szülő felügyelet nélkül, mert tudja, úgysem töri majd valami csintalanságon a fejét. Nem lódít, mindenre igennel válaszol a nemet pedig nem ismeri. A bevásárlás nem okoz problémát, vagy egy egyszerű séta a szabadban is olyan, mintha egész életében erre vágyott volna. Fogja a szülő kezét, nem rántja ki és nem szalad előre…

 

Ehhez képest a valóság kicsit sem ilyen egyszerű. A gyermekek többsége hamarabb megtanulja a “nem” szót, mint hogy “anya” vagy “apa”. Az ovi egy rémálom, a gyermek egy másodpercre nem tud nyugodtan egymaga leülni játszani, az üzletben a legkevesebb, ha sikít a csokoládé végett a sorok között, a zebrán való átkelésnél pedig fejvesztve rohan a szülő a gyermeke után, aki épp kirántotta a kezét az anyai kézszorításból. Ha kérünk tőle valamit, akkor csak azért sem hajlandó megtenni, viszont, ha ő szeretne elérni valamit, akkor addig hisztizik, addig kiabál és sír, míg el nem éri a célját.

 

„Mit tegyek?”
„Hol rontottam el?”
„Miért nem fogad szót?”
„Hisz állandóan megbeszéljük és megígéri, jó lesz… „

Ez csak néhány gondolat, ami ilyenkor megfogalmazódik bennünk. Keressük a választ különböző könyvekben, szakirodalmakban és weboldalakon. A barátaink próbálnak tanáccsal ellátni, vagy inkább nem mernek beleavatkozni.

A helyzet korántsem ilyen egyszerű, több tényező is áll a háttérben. Nem könnyű feladat a gyermeknevelés, elvégre sosem tanították, nincs egy kézikönyv, ami minden egyes gyermekre passzolna.

 

Mit jelent az, hogy következetesen?

 

A következetesség alapszabálya az, hogy a tetteink és a szavaink összhangban vannak. Ha valamit elvárok és cserébe felkínálok valamit, akkor azt mindenképp be is tartom. Egyszerűnek tűnik ez az elgondolás, de egyáltalán nem olyan könnyű. Ez az ami az igazi kihívás minden ember számára, hogy megtanuljon következetessé válni és felismerni a helyzeteket, melyekben ezt a tulajdonságot alkalmazni kell. Fontos, hogy leszögezzük, nem falakat akarunk a gyermekünk köré építeni és egy burokban tartani őt, de igenis kellenek szabályok és kellenek korlátok, amelyekbe egészséges keretek között kapaszkodhat. Egy két-három éves gyermek képtelen önmaga meghatározni, hogy egy adott feladathelyzet a számára veszélyes vagy sem. Ilyenkor kellünk mi és a korlátaink, engedjük őt, vagy most még egy picit visszatartjuk…

 

Merjünk határozottak lenni!

A legtöbbet az arckifejezésünk árul el rólunk és személyiségünkről. Az arcunk az első, amellyel kommunikálunk gyermekünkkel: a mosolyunk, az összeráncolt homlokunk, a felhúzott szemöldökünk, a csodálkozó szemeink és még sorolhatnám… Ha épp egy olyan helyzet áll fenn, amelyben gyermekünk nem mer részt venni és rajtunk is azt látja, hogy tartunk a saját gyermekünk reakciójától, akkor bizony ne számítsunk arra, hogy sikeres lesz a végkimenetel. Bátorítsuk őt, tudassuk vele, hogy itt vagyunk, ha kellünk. Akár egy érintés is ilyenkor sokat segít, jelezni vele, hogy „Nézd, itt vagyok, foglak!”.

 

Merjünk hozzáérni és feladathelyzetbe tenni!

Sokszor azt élem meg a munkám során, hogy a szülők félik a gyermeküket megfogni és egy adott feladathelyzetbe beletenni. Bizonytalanul érzik magukat, nem tudják eldönteni, hogy most ez egy egyszerű hiszti ami itt folyik, vagy valóban fél a gyermek?  Kérik őt szép szavakkal, vagy próbálják utasítani. Viszont van, hogy pusztán az a megoldás, hogy fogjuk és beletesszük őt az adott helyzetbe. Ilyenkor sokszor kiül a gyermekek arcára a döbbenet, hogy ez tulajdonképpen egy jó móka, anyának igaza volt és nem esik bajom. Természetesen a feladathelyzet, amibe beletennénk, arról mindig bizonyosodjunk meg, hogy számára az egyébként egy kivitelezhető cselekedet, hisz az a cél, hogy nélkülünk is merje majd meglépni. Pl.: mászókára felmászni, létrára felmászni, bukfencezni, trambulinon ugrálni, töltés oldalán legurulni… 

 

Folyt. köv.

 

Nagy Szilvia,
gyógypedagógus,
Artis Centrum